Átlagos vagy még sem?

 

Valóban nem figyelt fel rá senki, hiszen sem külsőre, sem belsőre nem volt különleges teremtés. Ha eltűnt volna, nem nagyon vették volna észre, ha ott volt valahol, nem sok vizet zavart. Nem volt kisugárzása, csengő nevetése, vagy szuggesztív nézése, nem tudott jókat mondani, vagy frappáns válaszokat adni. Az egész élete is idomult ezekhez a külső és belső tespedtséghez. Elvégzett egy gimnáziumot, aztán egy technikumot. Egy nagy gyárban volt szakmunkás, ahol olyan monoton volt a munkavégzése, mint változásokat nélkülöző élete.

Évekig mindig hatkor kelt, amihez annyira hozzászokott, hogy akkor is felébredt, ha ünnep volt, vagy szabadnapját töltötte. Így adódott, hogy Kati, ha kellett, ha nem, hajnali hatkor kikászálódott az ágyból, és elindította napját, épp oly gépiességgel, mint ahogy elindította a futószalagot a gyárban. Megmosakodott, felöltözött, aztán kibattyogott a ház sarkán levő buszmegállóhoz, ahol már ott ácsorgott néhány munkatársa. A munka általában zavartalanul telt, szokásos medre esemény nélküliségével. Aztán szépen hazajött, vacsorát főzött magának, vagy megnézte a híradót a tévében, és korán lefeküdt.

Anyja mindig nógatta, hogy miért nem keres társaságot, miért nem mozdul ki, miért nem ismerkedik meg egy jóravaló fiúval. De Kati annyira hozzáidomult szolid élete fáradt mókuskerekéhez, hogy a nap végére már semmi kedve sem volt elmenni bárhová, s alig várta, hogy hazaérjen biztonságos és barátságos otthonába, magára zárja az ajtót,és lepihenjen. Lusta és fásult volt ahhoz, hogy elinduljon valamerre vagy programokat keressen magának.
Mindig azt mondogatta magában, hogy jó ez neki, ő egy magányos farkas, egy született introvertált, nem kell neki sem társaság, sem pasi. Értsd meg, anya, jól érzem így magam. Nekem fontosabb a béke, mint holmi zűrös párkapcsolat.

De egyszer történt valami, ami fenekestül felborította rendezett világát. Az egész egy könyvvel kezdődött, amit egyik kollégája adott neki olvasgatásra. Szerelmi mágiák volt a címe. Nem mintha annyira érdekelte volna ez a téma, de a kis kolléganő olyan lelkes volt, nem volt szíve visszautasítani. Hazavitte hát. Arra jó lesz, hogy elaludjak rajta, gondolta magában.

Persze, hogy nem az lett. Nem hogy elaludt volna rajta, de egyenesen felélénkült tőle. Az első betűtől az utolsó betűig elolvasta minden sorát, szinte kiszívta a lapokról a betűket, mint ahogy a kiszáradt föld nyeli el fuldokolva az életadó vizet. Érdekelte, lenyűgözte, rabul ejtette valami. Annyira izgalmasnak találta az ott leírtakat, hogy égető vágyként jelentkezett nála az újfajta tudásszomj. Ezért másnap fogta magát, és a szokásoktól eltérően nyakába vette a várost. Könyvesboltok ezoterikus polcait fürkészte. Sőt, mi több, könyvtárakba is ellátogatott.

Nem akarom szaporítani a szót, hisz el lehet képzelni a folytatást. Valóságos tudora lett a szerelmi mágiáknak, csúnyábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy fanatikusan mániákus lett. Miként a materializmusban, ahol is, mint tudjuk, a mennyiségi változások egyszer csak minőségibe csapnak át, nála is forradalmi változások álltak elő. Az ő forradalma az ellenállhatatlan kényszer volt, ami arra ösztönözte, hogy a felhalmozott tudását a gyakorlatban is kamatoztathassa.

A szerencse (vagy a boszorkányság? ki tudja már ilyen szinteken?) a kedvére játszott. Megjelent a munkahelyén egy férfi, az új üzemvezető, aki felkeltette Kati érdeklődését. Megtetszett neki a férfias, jó kiállású fiatalember. Nőtlen volt és jól kereső, hm, a legjobb alany.

Nem sokat teketóriázott. Előszedte boszorkánykonyhájának minden eszközét és mágiáját, és nekilátott a Nagy Varázslatnak. A cél: meghódítani a férfit. A távolabbi: hosszú távra. Vagyis úgy megkötni a szívét, hogy az soha, senki máshoz ne vágyódjon, csakis Kati töltse ki minden gondolatát, ő érte dobogjon az a bizonyos kicsiny szív a nap huszonnégy órájában és még azon túl is.

Ment minden, mint a karikacsapás. A praktikák olyan pontosan érték el céljukat, mint ahogy az a Nagy Könyvben (vagyis Kati „szakirodalmában”) bennfoglaltatott. Amit a boszorkányságok megígértek, az úgy is lett, szóról szóra. Volt ott minden, ami kellett: piros bugyi, fehér gyertya, bájitalok és bájételek, holdtölte, és imádság.

A férfi, nevezzük Sanyinak, bekapta a horgot. Tényleg szerelmes lett. S láss csodát, tényleg rá sem nézett más nőre, csak az ő jelentéktelen, szürke kis Katijára. Valószínűleg az ő szemében különféle színeket kapott, és fényrezgések vették körül, de ez a történet szempontjából nem is lényeges. Ne firtassuk, milyen volt Sanyi Katija, inkább haladjunk tovább a történetben.

Hurrá, sikerült a kötés, ujjongott magában Kati, mindennap hálát adva az ő vezérlő szerelem-angyalának. Ám, ahogy lenni szokott ez a túl sok ideig égetett cserépnél, először hajszálrepedések keletkeztek a szerelem falán, aztán már mélyebb törések is. Katinak kezdett elege lenni a nagy rajongásból. Sanyi egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott neki, folyton a nyomában járt, egyetlen magányos, szabad percet sem engedélyezett neki. Unalmas és fárasztó volt az örökös gondoskodása, az, hogy állandóan otthon volt, hogy a szó szoros értelmében úgy lihegett Kati nyomában, mint a kiskutya, akit elhanyagolt korábbi gazdája. Fojtogató kezdett lenni a légkör.

De Kati egyszerűen nem tudott szabadulni. Mit szabadulni? Még lazítani sem tudott láncain. Annak idején jó erős szálakkal fonta össze a fonalakat, és bogozta össze a csomókat. Nincs ember (sem boszorkány, sem kisangyal), aki ezt a köteléket elvágná. Nincs ellenméreg, mint a kígyócsípéseknél. Kati tehetetlen. Nem tud elválni, nem tud továbbmenni, nem tud új életet kezdeni. Mert Sanyi nem válik, mert Sanyi mindig mellette lesz, el nem hagyja, és mert Sanyi nem adhat neki új életet, mert ez az élet csak az övék, kettőjüké, megmásíthatatlanul.

Éppen úgy, ahogy Kati azokban a rituálékban kérte magának.Valóban nem figyelt fel rá senki, hiszen sem külsőre, sem belsőre nem volt különleges teremtés. Ha eltűnt volna, nem nagyon vették volna észre, ha ott volt valahol, nem sok vizet zavart. Nem volt kisugárzása, csengő nevetése, vagy szuggesztív nézése, nem tudott jókat mondani, vagy frappáns válaszokat adni. Az egész élete is idomult ezekhez a külső és belső tespedtséghez. Elvégzett egy gimnáziumot, aztán egy technikumot. Egy nagy gyárban volt szakmunkás, ahol olyan monoton volt a munkavégzése, mint változásokat nélkülöző élete.

Évekig mindig hatkor kelt, amihez annyira hozzászokott, hogy akkor is felébredt, ha ünnep volt, vagy szabadnapját töltötte. Így adódott, hogy Kati, ha kellett, ha nem, hajnali hatkor kikászálódott az ágyból, és elindította napját, épp oly gépiességgel, mint ahogy elindította a futószalagot a gyárban. Megmosakodott, felöltözött, aztán kibattyogott a ház sarkán levő buszmegállóhoz, ahol már ott ácsorgott néhány munkatársa. A munka általában zavartalanul telt, szokásos medre esemény nélküliségével. Aztán szépen hazajött, vacsorát főzött magának, vagy megnézte a híradót a tévében, és korán lefeküdt.

Anyja mindig nógatta, hogy miért nem keres társaságot, miért nem mozdul ki, miért nem ismerkedik meg egy jóravaló fiúval. De Kati annyira hozzáidomult szolid élete fáradt mókuskerekéhez, hogy a nap végére már semmi kedve sem volt elmenni bárhová, s alig várta, hogy hazaérjen biztonságos és barátságos otthonába, magára zárja az ajtót,és lepihenjen. Lusta és fásult volt ahhoz, hogy elinduljon valamerre vagy programokat keressen magának.
Mindig azt mondogatta magában, hogy jó ez neki, ő egy magányos farkas, egy született introvertált, nem kell neki sem társaság, sem pasi. Értsd meg, anya, jól érzem így magam. Nekem fontosabb a béke, mint holmi zűrös párkapcsolat.

De egyszer történt valami, ami fenekestül felborította rendezett világát. Az egész egy könyvvel kezdődött, amit egyik kollégája adott neki olvasgatásra. Szerelmi mágiák volt a címe. Nem mintha annyira érdekelte volna ez a téma, de a kis kolléganő olyan lelkes volt, nem volt szíve visszautasítani. Hazavitte hát. Arra jó lesz, hogy elaludjak rajta, gondolta magában.

Persze, hogy nem az lett. Nem hogy elaludt volna rajta, de egyenesen felélénkült tőle. Az első betűtől az utolsó betűig elolvasta minden sorát, szinte kiszívta a lapokról a betűket, mint ahogy a kiszáradt föld nyeli el fuldokolva az életadó vizet. Érdekelte, lenyűgözte, rabul ejtette valami. Annyira izgalmasnak találta az ott leírtakat, hogy égető vágyként jelentkezett nála az újfajta tudásszomj. Ezért másnap fogta magát, és a szokásoktól eltérően nyakába vette a várost. Könyvesboltok ezoterikus polcait fürkészte. Sőt, mi több, könyvtárakba is ellátogatott.

Nem akarom szaporítani a szót, hisz el lehet képzelni a folytatást. Valóságos tudora lett a szerelmi mágiáknak, csúnyábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy fanatikusan mániákus lett. Miként a materializmusban, ahol is, mint tudjuk, a mennyiségi változások egyszer csak minőségibe csapnak át, nála is forradalmi változások álltak elő. Az ő forradalma az ellenállhatatlan kényszer volt, ami arra ösztönözte, hogy a felhalmozott tudását a gyakorlatban is kamatoztathassa.

A szerencse (vagy a boszorkányság? ki tudja már ilyen szinteken?) a kedvére játszott. Megjelent a munkahelyén egy férfi, az új üzemvezető, aki felkeltette Kati érdeklődését. Megtetszett neki a férfias, jó kiállású fiatalember. Nőtlen volt és jól kereső, hm, a legjobb alany.

Nem sokat teketóriázott. Előszedte boszorkánykonyhájának minden eszközét és mágiáját, és nekilátott a Nagy Varázslatnak. A cél: meghódítani a férfit. A távolabbi: hosszú távra. Vagyis úgy megkötni a szívét, hogy az soha, senki máshoz ne vágyódjon, csakis Kati töltse ki minden gondolatát, ő érte dobogjon az a bizonyos kicsiny szív a nap huszonnégy órájában és még azon túl is.

Ment minden, mint a karikacsapás. A praktikák olyan pontosan érték el céljukat, mint ahogy az a Nagy Könyvben (vagyis Kati „szakirodalmában”) bennfoglaltatott. Amit a boszorkányságok megígértek, az úgy is lett, szóról szóra. Volt ott minden, ami kellett: piros bugyi, fehér gyertya, bájitalok és bájételek, holdtölte, és imádság.

A férfi, nevezzük Sanyinak, bekapta a horgot. Tényleg szerelmes lett. S láss csodát, tényleg rá sem nézett más nőre, csak az ő jelentéktelen, szürke kis Katijára. Valószínűleg az ő szemében különféle színeket kapott, és fényrezgések vették körül, de ez a történet szempontjából nem is lényeges. Ne firtassuk, milyen volt Sanyi Katija, inkább haladjunk tovább a történetben.

Hurrá, sikerült a kötés, ujjongott magában Kati, mindennap hálát adva az ő vezérlő szerelem-angyalának. Ám, ahogy lenni szokott ez a túl sok ideig égetett cserépnél, először hajszálrepedések keletkeztek a szerelem falán, aztán már mélyebb törések is. Katinak kezdett elege lenni a nagy rajongásból. Sanyi egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott neki, folyton a nyomában járt, egyetlen magányos, szabad percet sem engedélyezett neki. Unalmas és fárasztó volt az örökös gondoskodása, az, hogy állandóan otthon volt, hogy a szó szoros értelmében úgy lihegett Kati nyomában, mint a kiskutya, akit elhanyagolt korábbi gazdája. Fojtogató kezdett lenni a légkör.

De Kati egyszerűen nem tudott szabadulni. Mit szabadulni? Még lazítani sem tudott láncain. Annak idején jó erős szálakkal fonta össze a fonalakat, és bogozta össze a csomókat. Nincs ember (sem boszorkány, sem kisangyal), aki ezt a köteléket elvágná. Nincs ellenméreg, mint a kígyócsípéseknél. Kati tehetetlen. Nem tud elválni, nem tud továbbmenni, nem tud új életet kezdeni. Mert Sanyi nem válik, mert Sanyi mindig mellette lesz, el nem hagyja, és mert Sanyi nem adhat neki új életet, mert ez az élet csak az övék, kettőjüké, megmásíthatatlanul.

Éppen úgy, ahogy Kati azokban a rituálékban kérte magának.Valóban nem figyelt fel rá senki, hiszen sem külsőre, sem belsőre nem volt különleges teremtés. Ha eltűnt volna, nem nagyon vették volna észre, ha ott volt valahol, nem sok vizet zavart. Nem volt kisugárzása, csengő nevetése, vagy szuggesztív nézése, nem tudott jókat mondani, vagy frappáns válaszokat adni. Az egész élete is idomult ezekhez a külső és belső tespedtséghez. Elvégzett egy gimnáziumot, aztán egy technikumot. Egy nagy gyárban volt szakmunkás, ahol olyan monoton volt a munkavégzése, mint változásokat nélkülöző élete.

Évekig mindig hatkor kelt, amihez annyira hozzászokott, hogy akkor is felébredt, ha ünnep volt, vagy szabadnapját töltötte. Így adódott, hogy Kati, ha kellett, ha nem, hajnali hatkor kikászálódott az ágyból, és elindította napját, épp oly gépiességgel, mint ahogy elindította a futószalagot a gyárban. Megmosakodott, felöltözött, aztán kibattyogott a ház sarkán levő buszmegállóhoz, ahol már ott ácsorgott néhány munkatársa. A munka általában zavartalanul telt, szokásos medre esemény nélküliségével. Aztán szépen hazajött, vacsorát főzött magának, vagy megnézte a híradót a tévében, és korán lefeküdt.

Anyja mindig nógatta, hogy miért nem keres társaságot, miért nem mozdul ki, miért nem ismerkedik meg egy jóravaló fiúval. De Kati annyira hozzáidomult szolid élete fáradt mókuskerekéhez, hogy a nap végére már semmi kedve sem volt elmenni bárhová, s alig várta, hogy hazaérjen biztonságos és barátságos otthonába, magára zárja az ajtót,és lepihenjen. Lusta és fásult volt ahhoz, hogy elinduljon valamerre vagy programokat keressen magának.
Mindig azt mondogatta magában, hogy jó ez neki, ő egy magányos farkas, egy született introvertált, nem kell neki sem társaság, sem pasi. Értsd meg, anya, jól érzem így magam. Nekem fontosabb a béke, mint holmi zűrös párkapcsolat.

De egyszer történt valami, ami fenekestül felborította rendezett világát. Az egész egy könyvvel kezdődött, amit egyik kollégája adott neki olvasgatásra. Szerelmi mágiák volt a címe. Nem mintha annyira érdekelte volna ez a téma, de a kis kolléganő olyan lelkes volt, nem volt szíve visszautasítani. Hazavitte hát. Arra jó lesz, hogy elaludjak rajta, gondolta magában.

Persze, hogy nem az lett. Nem hogy elaludt volna rajta, de egyenesen felélénkült tőle. Az első betűtől az utolsó betűig elolvasta minden sorát, szinte kiszívta a lapokról a betűket, mint ahogy a kiszáradt föld nyeli el fuldokolva az életadó vizet. Érdekelte, lenyűgözte, rabul ejtette valami. Annyira izgalmasnak találta az ott leírtakat, hogy égető vágyként jelentkezett nála az újfajta tudásszomj. Ezért másnap fogta magát, és a szokásoktól eltérően nyakába vette a várost. Könyvesboltok ezoterikus polcait fürkészte. Sőt, mi több, könyvtárakba is ellátogatott.

Nem akarom szaporítani a szót, hisz el lehet képzelni a folytatást. Valóságos tudora lett a szerelmi mágiáknak, csúnyábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy fanatikusan mániákus lett. Miként a materializmusban, ahol is, mint tudjuk, a mennyiségi változások egyszer csak minőségibe csapnak át, nála is forradalmi változások álltak elő. Az ő forradalma az ellenállhatatlan kényszer volt, ami arra ösztönözte, hogy a felhalmozott tudását a gyakorlatban is kamatoztathassa.

A szerencse (vagy a boszorkányság? ki tudja már ilyen szinteken?) a kedvére játszott. Megjelent a munkahelyén egy férfi, az új üzemvezető, aki felkeltette Kati érdeklődését. Megtetszett neki a férfias, jó kiállású fiatalember. Nőtlen volt és jól kereső, hm, a legjobb alany.

Nem sokat teketóriázott. Előszedte boszorkánykonyhájának minden eszközét és mágiáját, és nekilátott a Nagy Varázslatnak. A cél: meghódítani a férfit. A távolabbi: hosszú távra. Vagyis úgy megkötni a szívét, hogy az soha, senki máshoz ne vágyódjon, csakis Kati töltse ki minden gondolatát, ő érte dobogjon az a bizonyos kicsiny szív a nap huszonnégy órájában és még azon túl is.

Ment minden, mint a karikacsapás. A praktikák olyan pontosan érték el céljukat, mint ahogy az a Nagy Könyvben (vagyis Kati „szakirodalmában”) bennfoglaltatott. Amit a boszorkányságok megígértek, az úgy is lett, szóról szóra. Volt ott minden, ami kellett: piros bugyi, fehér gyertya, bájitalok és bájételek, holdtölte, és imádság.

A férfi, nevezzük Sanyinak, bekapta a horgot. Tényleg szerelmes lett. S láss csodát, tényleg rá sem nézett más nőre, csak az ő jelentéktelen, szürke kis Katijára. Valószínűleg az ő szemében különféle színeket kapott, és fényrezgések vették körül, de ez a történet szempontjából nem is lényeges. Ne firtassuk, milyen volt Sanyi Katija, inkább haladjunk tovább a történetben.

Hurrá, sikerült a kötés, ujjongott magában Kati, mindennap hálát adva az ő vezérlő szerelem-angyalának. Ám, ahogy lenni szokott ez a túl sok ideig égetett cserépnél, először hajszálrepedések keletkeztek a szerelem falán, aztán már mélyebb törések is. Katinak kezdett elege lenni a nagy rajongásból. Sanyi egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott neki, folyton a nyomában járt, egyetlen magányos, szabad percet sem engedélyezett neki. Unalmas és fárasztó volt az örökös gondoskodása, az, hogy állandóan otthon volt, hogy a szó szoros értelmében úgy lihegett Kati nyomában, mint a kiskutya, akit elhanyagolt korábbi gazdája. Fojtogató kezdett lenni a légkör.

De Kati egyszerűen nem tudott szabadulni. Mit szabadulni? Még lazítani sem tudott láncain. Annak idején jó erős szálakkal fonta össze a fonalakat, és bogozta össze a csomókat. Nincs ember (sem boszorkány, sem kisangyal), aki ezt a köteléket elvágná. Nincs ellenméreg, mint a kígyócsípéseknél. Kati tehetetlen. Nem tud elválni, nem tud továbbmenni, nem tud új életet kezdeni. Mert Sanyi nem válik, mert Sanyi mindig mellette lesz, el nem hagyja, és mert Sanyi nem adhat neki új életet, mert ez az élet csak az övék, kettőjüké, megmásíthatatlanul.

Éppen úgy, ahogy Kati azokban a rituálékban kérte magának.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Tini szerelmes történetek
Szerelem_love_tiniknek - © 2008 - 2026 - szerelem-love-tinik.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat